Kurcsis
  • upload/2010826121249008.jpg
  • upload/2010826121255102.jpg
  • upload/201082613135DSC_0047.jpg
  • upload/201082613142DSC_0042.jpg
  • upload/201082613148DSC_0051.jpg
  • upload/201082613314DSC_0065.jpg
  • upload/201082613325DSC_0066.jpg
LiliArnics

Mártonffy Marcell : Civitas Creaturae


Kurcsis László képeihez


Bárhol barangol is Kurcsis László, közelebb, Győr utcáin, vagy távolabb, a New York-i Szabadság-szobor környékén (mert hogy barangol, az bizonyos, találkozni lehet vele, találkozni és nem csupán összefutni meg szét; már félmessziről örülni, hogy ott jön, leállni, beszélgetni a aztán továbbmenni, ahogy továbbmegy ő is, de nem tűnik el nyomtalanul, nyomot hagy, épp akkorát, hogy jó továbbvinni;mondjuk ki: mosolyt hagy az emberben,gyanús mosolygásra késztet, olyanra, amelyből hiányzik tisztátalanság, épp ezért gyanús, mert ilyen már nincs is, már nem is mi emlékszünk rá, hanem valami emlékszik bennünk, gyanús, mert "nem tudjuk, honnan jön és hová megy"; lehet, hogy Kurcsis Lászlóról sem, de a mosolyról, amelyet alkalmasint gondterhelten fakaszt, végképp nem; csak úgy van, a sokat emlegetett "létezésszakma" része, önmagát jelenti, nincs benne semmi mellék - , semmi hátsó és semmi külső; nem oktalan s kivált nem okozattalan mosoly - okozata a nyom, amelyet elmúltán is hagy - kiváltója pedig úgy rejtélyes, ahogy kínai, épphogy csak, és nem attól az, hogy kifürkészhetetlen, bár a maga módján kifürkészhetetlen is; meghökkenve és szégyenkezve jövünk rá, hogy amitől némiképp mégis kínai, az a bölcsesség árnyalata, az hordozza a mosolyogtatót, a nyugvópontot, a nyugtatót és a nyugtázhatót, egyszersmind nyugtalanítót is, nos, bárhol barangol ő, úgy tűnik, minden városoknál inkább önmagában barangol.

Ami nem teljesen azonos az elmélyedéssel, bár nem is idegen tőle, mivel a barangoláshoz tér kellés bonyolult utcahálózat; a kút és a feneketlen mélységek szükségképpen befelé vezetnek, magánmítoszokhoz és kollektív jelképekhez, fontosakhoz, de amelyekkel nem akaródzik megtanulnunk mit kezdeni, nem, az ő belső tere, amelyet most szerencsénk van feltárt, tárlati pillanataiban szemlélnünk, tágas tér; belefér akár New York is, menedékre lelhet benne, "zihálva roppant eleven állat"; ha merném, azt mondanám: ez az utolsó esélye New Yorknak, de ugyanígy Győrnek is, hogy vannak még ilyen belső terek, vannak képek, ahová elbújhatunk önmagunk elől, hogy aztán elősomfordáljanak, kiteregessék szégyenüket, akkor már bátran, és visszaváltozzanak élhető világgá, mert a nyugvópont most már az övék is; és mi is e belső térből részesülünk itt, ráadásul, nemcsak úgy, hogy járhatunk-kelhetünk benne, hanem úgy is, hogy a miénket növelhetjük vele, azaz szabadabbakká lehetünk általa, élhetőbbekké magunk is; megannyi keretbe foglalt
részlete, ha jól szemügyre vetetik, akkor be is költözik a nézőjébe, várossá egészül benne ismét; s e városban a fájdalmas beismerés, akárcsak a szomorú bálvány vallomása, elkerülhetetlen;mert az angyal-mutánsok nem valamik, hanem önarcképek- vigyázat! a mieink, mert e lényektől népes városban formálói vagyunk a látványnak, alkotórészei és rész-alkotói -, önarckép és szózatok, hogy isa, mielőtt pur és homu lennénk, ezek is vagyunk, ezekké váltunk, a derék rézbőrűnek mikiegérfeje lett; emlékezzünk hát; hogy e tágas városról, a Kurcsis-észrevette városról jószerivel tudomást sem veszünk, s fogadjuk el, hogy a groteszk nem torzítás, hanem az épség visszanyerésével együtt járó fájdalom, a gyógyulás kiiktathatatlan fázisa, és a kérdés már nem az, hogy mit ábrázolnak a képek, hanem ismét az, hogy kit ábrázolnak bennünk, melyik lelkünket; hiszen a város démona és angyala egyaránt az Újvilág polgára; amennyire különböznek tőle, annyira bele is simulnak, azaz, hegyes füleivel, egyszerre önmaga ódon változata, töprengő szoborarca megtévesztően szelíd; emez pedig eltökélt lobogása dacára megejtő és törékeny.
"Magam talán középre állok,/Talán este van, talán alkonyat,/Egy bizonyos: későre jár" - jut eszünkbe, s ilyenkor, miként a virágok illata, az alma íze sem kíméli érzékeinket.
Önarckép-kísérleteink, köztes lényekké merevedett változataink népesítik be városunkat; a képek mesélésre vállalkoznak, korszerűtlenül, mint a szfinx elhallgatott tudása, próféciájukat játékká oldva, mely csak akkor fáj reménytelenül, ha nem vesszük halálos-komolyan; s ha fellázadnánk és megkérdeznénk, miért írástudókra hasonlítanak e képek, miért nem csak léteznek , akkor azt felelik, hogy bár vannak képeink s vannak szavaink, a képírástudó is azt a szót keresi , mely előbbvaló a képnél, amely nem egészen az övé, sem a miénk, de amely mindnyájunkban közös, szürke képekkel, hogy kiszűrje a színek feleslegét, s ha mégis színnel, hát iróniával és humorral, hogy dús öntudatunk ne lehessen fedőréteg megtagadott emlékezetünk felett, és azzal az alkonyi töprengéssel, amely minden valódi humor forrása, s amellyel szívünkben, ha barangolni indulunk, nem csak Kurcsis Lászlóba, nem csak képeibe és elsüllyedt világába, s nem is csak magunkéba botlunk; mert a város a törődött, zsugorodott, túltenyészett, deformált és önfeledtségre ítélt kreatúra bolyongásának, örökös emigrációjának színhelye, de most még az arcmás emlékezetét is őrzi, s még őrzi őt az arcmás emlékezete.

Műhely 1995/4