Kurcsis
  • upload/2010826121249008.jpg
  • upload/2010826121255102.jpg
  • upload/201082613135DSC_0047.jpg
  • upload/201082613142DSC_0042.jpg
  • upload/201082613148DSC_0051.jpg
  • upload/201082613314DSC_0065.jpg
  • upload/201082613325DSC_0066.jpg
LiliArnics

Napló 1956, avagy a személyes közelségbe hozott kor


Naplót a tanúk szoktak írni. Mindannyian azok lehetünk, mondhatjuk, hiszen nyitott szemmel és szívvel tekintünk a világra és benne az előttünk járó nemzedékek életére, tetteire. Mitől lesz hát hiteles és méltó súlyú a tudósítás? Mitől maradhat személyes a napló?
Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves emlékezők! Különböző léptékű és intenzitású, eltérő megfogalmazású, hangvételű napló-lapokat láthatunk itt és most magunk körül. Képi vallomások, szemtanúktól, első, második, harmadik generációs örököseitől egy ország szabadságvágyának. A tudósítás a riporterek és az adott helyen levők kiváltsága szokott lenni, de ezek a képek inkább megidézései, leülepedései, reflexiói az ötven évvel ezelőtti rövid, kudarcra ítéltetett, de kitörölhetetlen történelmi eseményeknek. El kell mondanom Önöknek, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán egyik este leírt gondolataimat másnap máshogy gondoltam, sutának, közhelyesnek éreztem, így jobbnak láttam kitörölni őket. Rájöttem, ha ezekkel a képekkel foglalkozom, talán többre jutok.
Feltűnhet, hogy bármely nemzedékhez is tartozik egy-egy képzőművész, a másodlagos jelentések, üzenetek ereje nem veszett ki térségünkből. Borbély Károly Napfogyatkozása, Kurcsis László Októberi szonettje, Szőcs Géza Lent-je és fent-je mind valamilyen majdnem hétköznapi dologba, mondhatni ciklikus eseménybe rejti a drámát. Olyan helyen és időben nőttünk fel, ahol és amikor (sok)mindent nem volt szabad, ezért minden számított, ezzel szemben ma, amikor (sok)mindent szabad, szinte semmi se számít. Ezek a művek is tanúsítják: az igazi alkotó nem a tömeg, de még csak nem is a közösség szeme, az más, hogy a közösséghez, a közösségből, közösségről szól. A művész szinte csak személyes tud lenni, akkor is, ha köz-érzetet szólaltat meg, akkor is, ha általános emberit ragad meg. Erről győz meg Farsang Sándor Túlélők-je, Álarc-a a maga drámaian ironikus, szürreálisan skizoid figuráival, vagy Szalkai Károly intellektuálisan kiüresített, mementós, szigorú geometriájú zászlóival. Farsang fülledt, vagy erjedten vöröslő ege, Szalkai szögletesen (ablakszerűen) lyuggatott lobogója mind-mind egyéni vállalás, a közhelyesség kerülése. Talán a sztereotípiákat, vissza-visszatérő, szinte kéredzkedő motívumokat, frázisokat a legnehezebb száműzni egy művésznek az eredetiség érdekében. Ezért hitelesek, még ha eltérő szemléletmódjukkal is Selényi Károly komoran kihalt, vagy szivárványszínekben is derengő indusztriális objektumai, személyes bunkerei, Karcagi Endre klasszikusan drámai felfogású, expresszív, igazán személyes tudósításai, vagy Kelemen Benő Benjámin tragédiát és keserű iróniát is hordozó plakátjai.
A mai, szabad művész viszonya az '56-os drámai eseményekhez nem apolitikus, hanem antipolitikus, másként fogalmazva a részvétel helyett a részvét a fontos az alkotók számára. Ha valaki igazi forradalmi hevületet hiányol ezekről a képekről, az ezért nem talál: mert a XXI. századi művész az általános felől közelít az egyedihez. A maszk, álarc felől a zsarnoksághoz (Farsang Sándor), az önkényesen megszaggatott-lyuggatott mértani formák felől a meggyalázott, kétségbeesetten kiszakított emblematikus nemzeti lobogóhoz (Szalkai Károly), a személyessé alakított kozmikus történések felől egy kis magára hagyott ország kiszolgáltatottságához (Borbély Károly). Aki néhány tenyérnyi, fénnyel-árnyékkal, idővel (értsd: bánattal-örömmel, vérrel) átitatott személyes hullámpapír darab felől közelít, az Kurcsis László, szintén az ő jóvoltából nézhetünk szembe önmagunkkal, a lyukas zászló közepén egy darabka szembesítő "tükör által, homályosan", hogy aztán megtanuljuk a szabadságharcot "színről színre látni". Vagy szintén intim méretű és jellegű, sötét-világos kontrasztot hordozó cizellált lapokon juttat el bennünket a gondok-gondolatok-indulatok 56-ra is aktualizálható világába, Szőcs Géza. Erős kontrasztú, rendet és rendetlenséget, rombolni és építeni akarást egyaránt idéz Selényi Károly sajátos téri geometriája, személyes imaginárius terei-falai felől juttat el bennünket a néhai barikádok mindkét oldalára. A képi műfajok egyik legtömörebbike a plakát, már az ötvenes években is óriási horderővel bírhatott. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy errefelé Kelemen Benő az egyik, aki a plakát-dolgát a legmarkánsabban érzi és viszi: kis hazánk sodortatását, a diktatúrát jelképező szögesdrót és vöröscsillag esendő, hányódó jelképpé emelt mivoltát hozza a szó minden értelmében közel.
Beethoven Egmont-nyitányának felhangzó akkordjai csak ezen a tájékon telnek meg súlyos tartalmakkal, csak a magyar otthonok lakóit borzongatták, könnyeztették meg évtizedeken keresztül. Itt és most újabb megerősítéseket nyerhetünk, hogy nemcsak filmhíradók, levéltári dokumentumok, nemcsak monumentális lánctalpak, fegyverropogás és jajkiáltások idézhetik meg tehát 1956 forradalmát. Hanem kis fragmentumok, személyes, másoknak addig és első látásra jelentéktelen kis rekvizítumok, színek, jelképek is. Ha ezért jöttünk ide, talán nem csalódtunk. Talán tovább árnyalódik e művek által is az egyre homályosodó Képünk, szabadság-szeretetünk és lelkiismeretünk javára.

Tolnay Imre
Győrújbarát, 2006.